„DrOgKaRrIeR”

(33 éves férfi)

Még általános hetedikes voltam, amikor szalagavató előtt rumot loptam és jól berúgtam. Később a nővérem hozott haza pálmatexet, és volt egy háromnapos buli, akkor ismertem meg a szipuzást.

Már elsős középiskolás voltam, amikor hívtak zenekarok, hogy játsszam velük, és nagyon sok füvet szívtunk. Ekkor kerültem be abba a szubkultúrába, ahol az alternatív művészkedést, a dekadenciát, az undergroundot, és a sok más névvel illetett életstílust tettem magamévá. Ennek szerves részévé vált az alkohol és más drogfogyasztás is. Főiskolás koromra már nem volt egy józan napom sem.

Amikor lett saját lakásom, akkor fogadtam be az életembe az ópiátokat. Először tabletta formájában, később azonban intravénás befecskendezéssel vettem magamhoz az ópiumot. Ez volt az a pont, ahonnan egymást követték a felgyorsult események egészen a közelmúltig, mialatt sikerült megismernem a paradicsom legszebb kertjeit ugyanúgy, mint a fájdalmak és a gyötrelmek legmélyebb szintjeit.

Mértéktelen fogyasztóvá váltam, az álladó és a legfőbb szerem a máktea lett, noxyronnal. Sokszor voltam kórházban, hogy abbahagyhassam, de mindig újra kezdtem. Voltak fenntartó kezeléseim is codeinnel, methadonnal, de azok sem oldották meg a gondjaimat. El kellett jutnom odáig, hogy mindenemet elveszítsem. Lakást, hangszereket, barátokat, barátnőket, (a legtöbbjük meghalt) de ugyanúgy a szüleimet, feleségemet és gyermekeimet is. A teljes „életképtelenség és meghalni képtelenség” állapotába kellett jutnom ahhoz, hogy őszintén feladjam és segítséget kérjek.

(25 éves lány)

Kb. hat évesen ittam először alkoholt. Akkor még nem tudtam, hogy az egész életemre ki fog hatni. Köpködtem, majd hánytam utána és azt gondoltam, soha nem fogok inni többet. Pár év múlva, általános iskola felső tagozatában már rendszeresen része volt a házibuliknak és a hétvégi szórakozásoknak az ivás. Úgy gondoltam, ettől nagyobbnak tűnhetek társaim szemében, nem sokkal később pedig elég jól bírtam az alkoholt. Egy-egy szórakozás alkalmával többen megjegyezték, miért van rossz kedvem, igyak még egyet és bulizzak. Sokszor nem szólt másról a szórakozás, csak a lerészegedésről. Másnap mindig megbántam, hétvégéken pedig mindig mentem. Tizennégy évesen szívtam először füvet. Azzal a szál füvescigivel megtört a félelmem a drogok iránt, jól éreztem magam és másnapos sem voltam. Nem féltem a függőségtől, hiszen úgy gondoltam ez csak a hétvégéken kell, akkor is csak a hangulat fokozásához, és különben is, ha nem akarom, nem csinálom. De akartam és csináltam.

Rövid időn belül csatlakoztak mellé az egyéb diszkódrogok, az ecstasy, a speed és egyéb amfetaminok. Csupa pörgető-agytekerő és hallucinogén anyag, ami mind-mind az én boldogságomat szolgálta és lassan, de biztosan megváltoztatta gondolkodásom, életvitelem, kinézetem. Ezzel megfosztott önmagamtól és egy idő után elképzelni sem tudtam a szórakozást drogok nélkül, az életemet pedig szórakozás nélkül. A kép akkor persze nem tisztult el odáig, hogy az életem nem tudom elképzelni szórakozás, tehát drogok nélkül, végig úgy gondolkodtam, hogy ha akarom, abbahagyom. De nem akartam. Miután összejöttem életem legnagyobb szerelmével, abbahagytam a drogozást és visszatértem a régi ismerőshöz, az alkoholhoz. Másfél évig voltunk együtt és a drogok folyamatosan piszkálták a gondolataim.

Nem tudtam szórakozni, hiszen az alkoholban nem találtam meg a drogok okozta örömöt. Másfél év után bepótoltam a „lemaradást” egy fél év alatt. Talán nem volt olyan hét, amikor két egymást követő nap tiszta voltam. Akkor használtam először heroint, ami egyből megfogott és úgy éreztem, ez az amit kerestem. Ezután pár hét alatt lekopott a többi anyag, egyedül a heroin adta azt az érzést, amiről azt gondoltam, hogy eddigi életemből hiányzott. Nem féltem tőle, szerettem. Azt gondoltam, nem leszek olyan ostoba, mint akik ott csöveznek az utcán a herointól, ennél nekem több eszem van. Ha úgy érzem probléma, abbahagyom, mert abba tudom hagyni. Környezetemben titokban tartottam, hiszen úgysem értené meg senki és mindenki csak azt hajtogatná, hogy hagyjam abba.

Eleinte küzdöttem azért, hogy nyugodtan csinálhassam és sokat hazudoztam miatta, de nem éreztem problémának, hanem pont ellenkezőleg, ebben láttam problémáim megoldását. Az egyre több hazugság egyre nagyobb problémákat okozott és egyre sűrűbben nyúltam az anyaghoz.

Amikor tisztává vált, hogy ezt így nem folytathatom, abba szerettem volna hagyni. Nem sikerült és ez megrémített. Próbáltam segítséget kérni orvosoktól, pszichiáterektől, családtagoktól, természetgyógyásztól, de nem segített. A heroin irányított. Loptam, csaltam, hazudtam és nem láttam kiutat. Próbáltam meghalni, de nem sikerült ez sem. Teljesen úgy éreztem, hogy egyedül vagyok egy olyan világban, ahol iszonyúan kínlódok és arra vagyok kárhoztatva, hogy így kell élnem. Végül a puszta ösztönöm maradt az életben maradásra, és így megalázva, összetörve, magányosan mentem a harmadik rehabba. Annyit értem el, hogy egy kicsit jól érezhettem magam, amíg újra magához rendelt a heroin. Most 25 éves vagyok, az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, az a hitem. Negyven napja vagyok tiszta…

(22 éves férfi)

A drogkarrierem 13 éves koromban kezdődött alkohollal. Eleinte hétvégenként ittam, de mértékeket nem ismerve. Állandóan olyan állapotba kerültem, hogy a filmszakadás megvolt. Vagánynak hittem magamat a mennyiségtől amennyit fogyasztottam. Rövid időn belül hétköznapok is becsúsztak.

Az iskolát ekkor már hanyagoltam, idősebbekkel barátkoztam, így találkoztam az illegális kábítószerekkel.

Kíváncsiságomból adódóan hamar kipróbáltam a gyengébb drogokat. Befejeztem a szakközépiskolát (félbehagyva) a szórakozás, a csavargás miatt. Megtaláltam (azt hittem) a jót, a tökéletest, ami felszabadulttá, gátlástalanná formált. Nem voltam szorongós és el tudtam érni, amit akartam.

A pénz nem okozott problémát eleinte, mivel otthonról loptam. Tagadások, ígérgetések halma állt mögöttem hamarosan. Bizalmukat vesztettem a szüleimnél, ami nem érdekelt túlságosan. Próbáltam megteremteni a pénzt a drogokra más módon. Betörések: lakásokba, anyám boltjába. Kocsilopások. Könnyen jött pénzek, könnyen mentek. Állandó szorongások, hogy mikor bukok le éppen bent egy házban. Első heroinnal való találkozásom nem alakult fényesen, nem tett rém jó benyomást. Mégis próbálkoztam vele a hallottak alapján. Kevertem kokainnal, ami igen jó volt együtt. Közben lebuktam, bezártak előzetesbe, ami csak addig rendített meg, ameddig bent voltam. Ahogy kiengedtek, már az első napon kiütöttem magam. Hallottam a szúrástól, de kellő módon tartottam magam tőle. Három évvel ezelőtt mégis kipróbáltam, ami első alkalommal nem volt jó. Elkezdtem csinálni, és azt hittem, hogy ez minden a létező legjobb dolog, ami velem történhet.

Mindennapos használó lettem, közben otthon próbáltam palástolni, a bizalom megint megvolt részükről, hiszen dolgoztam apámnál. Pár hónap után lebuktam egy alkalommal, és ismét tagadás, hazudozás, magyarázkodás. Bizalom vége. Rövid időn belül lesüllyedtem. Sorban vesztettem el a barátokat, csak anyagosok voltak mellettem. Teljes fizikai, szellemi leépülés, ismét kilátástalanság, túlnyomások, amik persze nem rémisztettek meg. Az anyag már nem volt jó, sehol nem találtam a helyem, nem tudtam élni, létezni. A leállások kudarcok voltak, mivel sikertelenek lettek. A kezelő orvosom által ajánlott terápián elgondolkodva kerültem ide (drogambulanciára). Amiben nem bíztam, de úgy voltam vele, hogy mindegy, csak történjen már velem valami.